Háy János talán az egyik legismertebb kortárs szerzőnk. Könyveit a fiatalabb korosztály is előszeretettel „fogyasztja”. Vajon mi a helyzet a Mamikámmal?
A 2021-ben kiadott könyv azt ígéri, hogy ez az írás ott kezdődik, ahova a sajtó már nem ér el, ami nem szép, amit nem szeretünk látni. Viszont látnunk kell. A belső borító egy szemléletformáló, személyes történetet vetít előre, amit mint örökséget szeretne ránk, az olvasókra hagyni. Olyannak ígérkezik, mint egy régi dobozka nagyszüleink házában. Nem tudni még, hogy milyen kincset rejt. Megkapja-e ezt a kincset az olvasó?
A regény egyik fő céljának a hatni akarást érezhetjük, ám ez könnyen átcsaphat hatásvadászatba. A kezdés magával ragad, de annyi tragédiát halmoz fel a szerző, hogy könnyen belezsibbadhatunk. Persze ezek a dolgok megtörténhetnek és sajnos meg is történnek, de hogy mindez egyetlenegy személlyel essen meg, az már kicsit sok, szinte ellentétes hatást ér el. Van itt minden. Árvaság, erőszak (nemi és családon belüli egyaránt), függőség, rasszizmus, hátrányos megkülönböztetés, fogyatékosság és a hab a tortán: gyilkosság. Ennek ellenére a könyv pontosan fogalmaz meg igazságokat. Gondolok itt például a falvak elnéptelenedésére, a falu és város különbségeire.
A téma is érdekes, akárcsak az út, ami a gyilkosságig vezet. Akár a főszereplő ölte meg Mamikát, akár nem, férje megölésével gyilkossá őrül. A mű egy viszonylag fiatal roma lány érzéseit, gondolatait, emlékeit tolmácsolja, aki nagyon nehéz sorsú, a szeretetből pedig csak morzsák jutottak neki. Alakja lebilincselő, könnyen visz minket magával, de egyetérthetünk azzal a véleménnyel, hogy tulajdonképpen egy női hangba bújtatott férfi gondolatait olvashatjuk. Érdekes, hogy a lánynak butácskának kellene lennie, de az író az ő szájába adja legmélyebb üzeneteit, igazságait. Persze lehet ez eszköz is, értékmutatás, érzékenyítés.
A szövegezés jól tükrözi a nő világát. Sűrű, többszörösen összetett mondatok sorjáznak száguldozó gondolatokként. Mindez olyan szóhasználattal, nyelvezettel, kiejtéssel, ahogyan maga a főszereplő mondaná. (Ezt egy kicsit nehéz megszokni az elején.)
Szintén fontos szerepet tölt be a hiány. A törődés, a gondoskodás, a szeretet hiánya, melynek következtében hősünk a nem megfelelő döntéseket hozza, egyre nyomorultabbá válik, mindenhol a második lesz. Még Mamikánál is. Ugyan kapcsolatunk szoros, természetes, már-már szeretetteljes, de érezhetjük, hogy valami mégsem az igazi. Hiába bizonygatja a főszereplő, Mamika és közte nem alakul ki igazi anya-lánya viszony.

Lénárt Anna magyar szakos hallgató kritikája a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetében Kiss Noémi Kortárs irodalom c. kurzusán készült.

Kontra Kincső

HősON

Erdős Virág műveinek, úgy vélem, fontos részét képezi a művészet, ami talán bábszínész szüleitől is eredeztethető, mint szokták mondani: „Az alma nem esik messze a fájától”.

Már első könyvében (Udvarok) is hangsúlyosak a fotóművész Budapest témájú képei, amelyekhez írásai mint kísérőszövegek fonódnak. Az írásbeliség összekapcsolása a vizualizációval kimozdítja az olvasókat, még közelebb viszi a fogyasztókat a témáihoz.

Nincs ez máshogy a 2020-ban megjelent Hősöm című kötetben sem. Erdős Virág a budapesti Hős utcában található szegregátumban a felszámolás ellenére ottmaradt emberekkel készített képeket és interjúkat. A kötetben az elbontott, lakhatatlan lakásokban ragadt lakók történeteit ismerhetjük meg kétféle nézőpontból. Az álló betűs írások, amelyek kisbetűvel kezdődnek, magának az írónak az emlékei, amit a 1,5 év alatt szerzett tapasztalataiból merít, hiszen ő maga foglalkozott a segítségre szorulókkal. Egyfajta katasztrófaturizmus érzetét keltő tudósítással tárja ezt elénk. A másik hangot az ottrekedt gyerekek verssé/szöveggé formált interjúi adják. Az átiratok mindig dőlt betűsök, jól elkülöníthetőek a reflexióktól.

A hátrányos helyzet szörnyűségeit még inkább szívbemarkolóvá teszi annak az érzete, hogy a történeteknek fiatalkorúak adnak hangot, akik a nyomortelepről várják a kiűzetést vagy épp a megváltást. A beszélő nem tegezi „a közösségi nénit”, feltárja kételyeit, félelmeit, de megosztja a biztosnak hitt tudását is a felnőttel. Megrázó olvasni, hogy a médiából ismert gyerekszáj típusú műsorok felhőtlenségével, tisztaságával mennyire éles kontrasztban áll az itt élő csemeték világképe. A gyerkőcöknek olyan jelenségeket kell beépíteni szemléleteik közé, amelyek nemhogy kiskorúaknak, de felnőtteknek sem valók. Meg kell birkózniuk például a szerhasználat, az öngyilkosság vagy a börtön témáival, amelyekről ennyi idősen tudniuk sem kellene.

Utóbbi tárgyát jeleníti meg az Apa című szöveg, ahol egy új apakép jelent meg, akit szépnek lát még akkor is, mikor összeverte a Kaluca nevű ismerősüket, aminek következtében az aktuális családfő börtönbe került. Természetellenes, hogy a gyerek olyan embert bálványoz, aki majd halálra ver egy másik személyt, ugyanakkor természetes, hogy a nyomorban szerzett tapasztalatokat a gyermekek megpróbálják pozitívvá formálni elméjükben, ebből is azt meglátni, hogy neki milyen erős apukája van, akár egy szuperhős.

A másik nyomatékosító eszköz a fénykép, amelyek elsodorják az olvasót, a helyzet súlyosságát emelik a szemünk elé. A felvételek hátborzongatóságát adja, hogy csupán az ott élőkre utaló nyomokat látjuk, nincs rajtuk ember, csak koszos pocsolyában fekvő plüssmaci, nejlonnal takart betört ablakok, használt injekcióstűk.

A mű a szakmai szem számára sem elhanyagolható, ötvözi a különböző művészeti ágakat (a fotográfiát az írással), valamint olyan témakört önt irodalmi formába, amelyre tabuként tekintünk. A literatúra művészetébe való interpretálása a társadalmi egyenlőtlenségeknek nem a szokott módon történik, a gyermeki beszámolókban látja meg a szerző a verseskötetbe való illeszkedést. A riporthoz hasonló spontán szövegeket strukturálja akár elbeszéléssé vagy tájleíró költeménnyé, majd motívumok köré rendezi őket, ezzel létrehoz egy teljes értékű kötetet anélkül, hogy megmásítaná a hiteles beszédet.

A Hős utca szimbolikus tér, az ország problémáit sűríti magába, éppen ezért a nemzetre kivetítve lehet beszélni a helynek a bemutatásáról, hiszen szegénytelep minden város végén van, épp azért ott, hogy a nincstelenség és az ezzel összefüggő bonyodalmak el legyenek zárva a tekintetünk elől. Erdős Virág e területeket akarja láthatóvá tenni, érzékenyíteni a közönséget, hogy a társadalom felelőssége a hátrányos helyzetben lévők segítése.

A téma remek érzékeltetéséhez az író szöveghasználata is hozzájárul, például felhívja a figyelmet arra, hogy a társadalomban a hajléktalanságban élők helyett a hajléktalanok szót használjuk, ezzel megbélyegezve a szegénységben élő embereket, mintha rászorulónak lenni nem állapot, hanem tulajdonság lenne.

Legvégül: hogy lezártnak tekinthetjük-e a történetet? Talán soha nem lehet eleget vagy épp mindent megosztani a nyomorról, talán túl sok is lenne ennél több az olvasónak.

Kontra Kincső a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet magyar szakos tanárjelöltje.

Szabó Noémi

Régi sztori új köntösben

Gimesi Dóra−Jeli Viktória−Shakespeare: Regényes Shakespeare – Makrancos Kata, Rómeó és Júlia

Napjaink általános kortünete, hogy a gyerekek egyre kevesebbet olvasnak, főleg, ha kötelező olvasmányról van szó, hiszen a legmodernebb technikai eszközök világában kinek lenne kedve többszáz éves és oldalas szövegek fölött görnyedni? Sokak első dolga, hogy a cím után a mű terjedelmét nézik meg. Száz oldal: na jó, elolvasom, kétszáz oldal: nyáron meglesz, háromszáz vagy annál több: hol is van az a könyv, amelyikben a kötelezők rövidítve vannak? A Rómeó és Júlia nem többszáz oldalas, de többszáz éves, a forgatókönyvíróként és dramaturgként ismert Jeli Viktória mégis remek alternatívát kínál, hogy a fiatalok a kezükbe vegyék az egyébként közkedvelt és klasszikus történetet, már a képregényhez hasonlatos borító is jelzi: itt valami teljesen új és fiatalos feldolgozással fogunk találkozni!
Az új feldolgozás sokrétű kísérletet tesz arra, hogy a tragédiát regényes formába öntve szerettesse meg a mai tinédzser korosztállyal. A regényes forma remek ötlet, hiszen sokszor az is problémás, hogy az olvasók figyelemmel kísérjék, ki is szólal meg éppen. Ez a probléma tehát meg van oldva, de egy ilyen mű esetében jelentős kérdés még a nyelvezet is, ami egy mai diák számára nehezen értelmezhető. Sokszor szinte lehetetlen megfejteni a régi korok beszédstílusát, ami költői eszközökkel van teletűzdelve. Ez a regény azonban teljesen a mai kor nyelvezetébe van átültetve, néha trágár kifejezésekkel. Ez elsőre meghökkentő lehet, hiszen mégis egy klasszikusról van szó, a regényt olvasva azonban egyre inkább érződik, hogy ennek a néhány kifejezésnek igenis helye van a szövegben, gondoljunk csak arra, hogy a mai fiatalok hogyan beszélnek egymás között! Ettől függetlenül azonban a trágár nyelvhasználatot kissé soknak érzem, a szöveg egészét tekintve néhány helyen egyáltalán nem lett volna szükséges.
Tartalmát és cselekményvezetését tekintve a történet fő váza természetesen nem veszett el, jól követhető a nyolc fejezetre osztott regény. Egyik legnagyobb értéke, hogy a kulcsmondatokat az eredeti műből idézi a szerző, bár ezt sem a megszokott módon teszi, az idézeteket ugyanis a tragédia legújabb, Nádasdy Ádám-féle fordításból veszi át, egy-két kivétellel. Ugyan megtartja a cselekmény fő vázát, Jeli Viktória tudatos kihagyásokkal is dolgozik – több nagyjelenetet is csak néhány mondatban foglal össze, nem szólaltat meg minden szereplőt –, ezek mind elfogadhatók és a regény javára válnak, irodalmi értékéből semmit nem vesznek el, inkább gördülékennyé és olvasmányossá teszik azt. Inkább film benyomását keltik, a történet és a szereplők sem sérültek az átdolgozásokat követően, ez kiemelt célja volt a szerzőnek. (Székelyhidi E. Johanna, Pop, próza, Shakespeare. Gimesi Dóra – Jeli Viktória: Regényes Shakespeare, Prae, 2021. június 1.)
Bizonyos szereplőket jobban megismerhetünk, például a Capulet-ház fejét, Júlia apját, vagy éppen Lőrinc barátot. Az új nyelvezet és az új szöveg segítségével a szerző jelentősen alakított a szereplőkön is, emiatt még könnyebben lehet azonosulni velük a fiataloknak, akik tulajdonképpen egyidősek a főszereplőkkel, mindennapjaikban a saját életüket is felfedezik („– Júlia! Ide gyere, az anyád szentségit! – Majd a választ meg sem várva hozzátette: – Nem mindjárt, most!”). Ebből is látszik, hogy a regény fontos és egyben kihagyhatatlan eleme a humor, amely nyilvánuljon meg akár egy mai nevelési célzatú mondatban, vagy éppen abban, hogy itt Júlia eleinte „rémpofá”-nak kereszteli Rómeót.
Az új, regényes Rómeó és Júlia fontos értéke a kortárs ifjúsági irodalmunknak, legnagyobb erősségét abban látom, hogy máshová helyezi a hangsúlyokat, mégis minden fontos elemet megőriz és érthetően közöl is. Egyáltalán nem zavaró az új és régi nyelvezet együttes jelenléte, jól megférnek egymást mellett, valójában új színezettel gazdagítják a már ismert, de mégis teljesen új történetet. Jeli Viktória kreativitásának és jó irodalmi érzékének eredménye ez a mű, ami befogadhatóvá tesz egy közkedvelt irodalmi klasszikust, a fiatalokat pedig talán ezzel arra is ráveszi, hogy az eredetit a kezükbe vegyék és elmélyedjenek benne.

(Budapest, Tilos az Á, 2021, 200 oldal)

Szabó Noémi a Miskolci Egyetem BTK magyar-történelem szakos tanárjelöltje.

Krajnyák Dalma

Sokat akar a szarka, de végül kissé mellé-
nyúl
Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy című regényéről

(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018)

A regény 2021-es újranyomott példányát tartom a kezemben, a könyv három évvel ezelőtti megjelenése engem valahogy elkerült. Nagy sikerű novelláskötete után a többszörösen díjazott írónő első nagyregényét akkor izgatott várakozás övezte. Vagyis nem tehetek úgy, mintha nem született volna már tucatnyi kritika a mű kapcsán, így tehát igyekszem a legszemélyesebb benyomásaimat megragadni a Mágneshegyet illetően.

Bizonyára mindenkivel előfordult már, hogy a könyvesboltban a borító látványa miatt nyúlt egy könyvért. Ez történt velem is, amikor megláttam a nyulas könyvet. Hívott, így leemeltem a polcról. A pici okkersárga kockák barátságossága rögtön lánykorom olvasmányélményeit, az anyukámtól örökölt pöttyös könyveket juttatta eszembe. Persze, ezek kockák. „Ha egy női szerző nőnemű főhősről ír regényt, akkor a végeredmény a leggyakrabban valamilyen lektűr vagy lányregény – mondom. – Egy pöttyös könyv. Tisztelet a kivételnek.” (74.) A borító közepén pedig egy nagy nyúl rajzolódik ki. Érdekes döntésnek találom, hogy ezt a motívumot ragadták ki a könyvből és helyezték annak külsejére. A nyúl szürreális álomképként tűnik fel a regényben, de véleményem szerint a jelenet nem bír olyan jelentőséggel a mű egészére nézve, hogy kiérdemelje ezt az emblematikusságot. Azonban az egyik főszereplő életében megjelenő, a regény családpszichológiai, transzgenerációs örökségeket felvillantó vonalán erősebb magyarázatra lelhetek. Börönd Enikő családja a Nyúl utcában lakik, ami esetükben kissé metaforikus. Szeretném azt hinni, hogy a nyúl szimbólum arról is szól, amire az események az összes szereplő esetében rávilágítanak: vagyis hogy milyen sokáig menekülünk saját magunk, a sorsunk, múltunk elől, gyáván, nem szembesülve valós félelmeinkkel és életünk igazságaival. Ezzel a borító mindjárt több értelmet nyer, ellentétben a címmel, ami ugyan elsőre izgalmasnak hat, de sajnos ez ennyiben ki is merül, hiszen a Mágneshegy, bárhogy is kerestem a többletértelmezést, megmarad egy rövid időre felbukkanó elemnek, ami nem bír címadásra okot adó horderővel. Hacsak arra nem gondolok, hogy mindenkinek megvan a saját mágneshegye, a múltja és származása, ami egyre visszarántja, determinálja az egyént, de akkor már messze megyünk az elvonatkoztatásban, amit a könyv sem támaszt alá egyéb konkrétabb utalásokkal.

Találó választás a történet ezredforduló környékére való helyezése. Olyan átmeneti időszak ez, amikor gondolkodásmód mellett a mindennapokban életvitelszerűen is erősen megjelenik még a régi és új egymás mellett létezése. S ahogy kint, úgy bent, a szereplők is egytől egyig változásban vannak, egy életszakaszuk lezárásán és egy új nyitásán fáradoznak.

A szerző nem jelöl ki főszereplőt. Bár Börönd Enikő az egyedüli, aki valamilyen formában a könyv összes fontosabb szereplőjével kapcsolatba kerül, mégis az egyetemista Réka a regény első személyű narrátora. Kétség sem marad afelől, hogy Mán-Várhegyi ezzel a karakterrel tud a leginkább azonosulni, miután egy igen szellemes ön(alkotás)reflektív részben a lány a regényírás nehézségeiről beszél. A borító kapcsán fent kiválasztott részlet is őt idézi. A kételyek, amelyeket Réka megfogalmaz, általános érvényű irodalomszociológiai kérdéskör, a női írók helyzetének problematikája is egyben. A legszellemesebb fricska, hogy az írónő bátorkodik a saját nevét adni szereplőjének. „Mivel nőként nőkről írok (…), a főszereplőt velem fogják azonosítani.” Duplatalálatos sorok ezek.

A többi szereplőnél a külső narráció eszköze érvényesül. Az egész elbeszélő mód- és nézőpont-váltogatás érdekes megoldásnak ígérkezik az elején, de a végére sajnos értelmetlennek bizonyul. Az én-elbeszélő a regény második részében minden magyarázat nélkül eltűnik, a karakter kikopik a történetből. Persze lehet írói szándékokat, feltételezett okokat belemagyarázni, miért döntött így Mán-Várhegyi, de a végeredmény akkor is erőteljes olvasói hiányérzet. A szálak nincsenek elvarrva az erre felmerülő igény minimális szintjét elérve sem, és ez nem csak Réka esetében érvényes. A nézőpontváltás előnye, miszerint egy szereplőről többdimenziós ábrázolást kapunk – ki milyennek is látszik különböző szemüvegeken keresztül – eltörpül a rosszul kivitelezett technika hátrányai mellett. Nem beszélve arról, hogy időnként még az író maga is belekavarodik a nézőpontok sokaságába.

Hasonlóan a hátrányok javára billen a mérleg a mű szerkezeti megoldását illetően is. Először izgalmasnak tűnik az idősíkok keverése, az időbeli ugrálás a fejezetek között. Sokáig vártam, hogy a mozaikszerű szerkezeti elv logikája előbb-utóbb felfedi önmagát, de ez a pont sajnos nem érkezik el. Az az érzésem, a szerző nagyon eredeti akart lenni ezzel az ötlettel, de végül a saját maga által állított csapdába sétál bele itt is. A regény feléig még hittem a sikerben, annak ellenére, hogy az olvasótól komoly aktivitást igényel a puzzle-ök egyben tartása, de a könyv második felére az a szomorú felismerésem, hogy a kirakósok nem illeszkednek egymásba. A realistának induló regénybe beleszőtt fiktív, disztópikus békásmegyeri szál pedig végképp szétlazítja a könyv megmaradt kohéziós erejét.

Ennek, illetve annak is következménye a hiányérzetem fokozódása, hogy írónk túl sok mindent akart belesűríteni ebbe a műbe. Rengeteg fontos dologról ír, de így csak megpengetni sikerül azokat a bizonyos húrokat, legyen az egy szereplő vagy kapcsolódásainak pszichológiája, társadalmi problematikák, mint a feminizmus, metoo, marginalizálás vagy a magyar értelmiségi réteg kisstílű szűklátókörűsége és még hosszan sorolhatnám a felmerülő témákat. Amennyire magukkal ragadtak az első fejezetek, úgy vetett ki magából a regény a végére, mivel senkihez és semmihez nem tudtam igazán közel kerülni, vagyis a könyv nem engedett.

Ez azért nagy kár, mert Mán-Várhegyi igenis jól ír. Spiritusszal teli stílusa, eredeti hasonlatai, képei igazi csemegék az olvasó számára. Kiváló a karakterábrázolásban, olyanról és olyanokról ír, amit és akiket igazán jól ismer, legalább is elhisszük ezt neki. Éppen ezért neki hinnie kellett volna, hogy a kevesebb néha több.

(Magvető Kiadó, Budapest, 2018)

Kardos Alexandra

Háy János: A gyerek

„Akinek nem volt még: most íme van. Akinek volt, tudja, mit kell tenni: megfogni a kezét, megölelni, megsimogatni, hisz gyerek. Most megtudhatod róla, amit nem tudtál, mert elrejtőztél, mert elrejtőzött előled. Most megismerheted a sorsát, és azokat a sorsokat, amely sorsok az ő sorsát alakították, amely sorsokat ő is alakított. Azt mondod, nem érdekel, azt mondod, olyan idegen, azt mondod egy senki által nem ismert ősre ütött, pedig belőled van gyúrva, hisz gyerek, és a tied.” (Részlet a 2019-es kiadás borítójának belső füléről)

Háy János 2007-ben megjelent regénye, A gyerek első olvasásra azt is üzenhetné, hogy maga az író meséli el a gyermekkorát, még a cím is utalhatna erre. Ezzel szemben maga a könyv egy igazi apalexikon, akár kiállítóterem is lehetne, amelyben rosszabbnál rosszabb „apatikus-apatípusok” jelennek meg. Nem csak az apák sorsa, de velük együtt a leszármazottjaik élete, a tipikus 20. századi falusi, a Kádár-korszakban kiteljesülő vidéki élet is megmutatkozik benne.  A regényt olvasva eszébe juthat az olvasónak, hogy nem… János, mondd, hogy nem ilyen rossz és keserű az élet. De igen. Pontosan ilyen.

A műben a szülő-szülő, szülő-gyermek, férj-feleség, tanár-diák és mindenki-mindenkivel konfliktus is előtérbe kerül. Vidéki családban kezdődik…, viszont a családban akad egy fiúgyermek, aki próbált nagyot álmodni és Budapesten találni szerencsét. Ez a szerencsepróbáló-körút azonban nem úgy végződik, mint ahogy titkon remélnénk. A vágyálmok jelképes pillangója elröppen, végső szárnycsapásai egyszer s mindenkorra eltűnnek az utolsó nyári napsugárral. Ez a megkeseredett légkör megfertőzi, majd halálra ítéli a gyerek házasságát, amiként őt magát is. A légkör keserűsége mellett az egész íráson áthalad egy csapongó, anekdotázó narráció: reménytelen hangnemben meséli el a hétköznapi ember sanyarú sorsának alakulását. Egy igazi falusi szocioregény.

Háy János nagyon jól bánik a szavakkal, a szereplők kidolgozása nagyon részletes, viszont nem lehet egyik negatív figurát sem elítélni. Lehet, hogy éppen amiatt, hogy ezek az alakok mindenki életében megjelenhetnek. Alkoholista, erőszakos, munkakerülő, sérült férfiak, apák, férjek… Azért sem lehet őket elítélni, megvetni, mert Háy annyira magas szinten műveli a lélekábrázolást, hogy az olvasó még együtt is érezhet a cselekvővel, azt az érzetet adja, hogy nyilván negatív, amit csinál, de hát nem tehetett másképp. Megrázó a hangvétel végig, ahogy az öröklődő nyomort mutatja be. A sors mellett a rossz döntéseket is remekül végig tudjuk kísérni, mindamellett az is érdekes, ahogyan szemlélteti a reményt a változásra, és aztán azt is, hogyan lehet a gödör széléről visszaesni az aljára.

Úgy érzem, Háy tökéletes láncot alkotott ezekből az életekből. Tehetsége van ahhoz, hogy pontosan leírja a cselekmények miértjeit, a következményeket és a várható eseményeket is. Nekem az egyik legmegrázóbb pillanat az volt, mikor a főszereplő fiú, Laci apja meghalt, és álltak a temetésén. A fiú nem értette, hogy az anyja miért sír annak az embernek a koporsója mellett, aki az egész életét tönkretette. Miért kell őt ennyire sajnálni? Aztán rájött, hogy az anyja élete nem állt semmi másból, csak abból, hogy az apát próbálta megjavítani, megmenteni. Ezek vagyunk mi, nők. Szenvedünk mások miatt, mások helyett is, és most nem a „feminista” beszél belőlem, csupán a tapasztalat. A nő, aki próbálja megmenteni a rossz útra tévedt férjét, majd később a hasonló sorsra jutó fiát, épp annyira ismerős sorsfordulat, mint a regény apa-leírásai.

Köztünk élnek, belőlünk táplálkoznak.

 (Európa Kiadó, Budapest, 2019)

Uraky Noémi

A leomló Dévai vár

Kritika Závada Péter: Mész c. kötetéről

Závada Péter első kötete után lírájában három évig hallgatott, 2015-ben adta ki Mész című kötetét. Ez az alkotás a feldolgozhatatlanság feldolgozó-próbája rímtelen szabadversekben, amelyeknek központjában a szerző néhai édesanyjának tragikusan hosszúra nyúló szenvedéstörténete áll.

„Azt hiszem, összekeverlek az emlékeddel.
Ha hozzád akarok érni,
át kell nyúlnom az idő tükrén.
Akkor voltál az, akinek ezt most
mondanom kéne.”
(Akinek mondanom kéne – részlet)

Ha a Mész maga egy tükörmozaik, akkor az ezt alkotó versek a mozaikdarabok – az emlékezet olykori tudatos szelektálása révén hiányos az összkép. Mi több, összkép helyett részképekről beszélhetünk, amelyek soha nem egészítik ki egymást teljesen. Szerzőnk emlékei veszteséget szenvedtek, ugyanakkor a meglévők egészen részletesek – a kötet egészét az atomokig nyúló részletesség és a folyamatos mozzanathámozás jellemzi.
     Költőnk emocionális játékot űz az olvasóval. Az alkotás feléig csak a gyászízű magánnyal barátkozunk, a megszólítás változó és a megszólított alany homályba vész. Olykor egyes szám harmadik személyben említi édesanyját, máskor feltételezhetően az édesanyja a megszólított, ugyanakkor találkozunk szexuális utalásokat tartalmazó versekkel is, amelyeknek múzsája egy kívülálló személy lehet, az emlékezés szempontjából azonban fontos periódusban szerepelhetett a szerző életében.

„Emlékszel az avarhalomra az ablakunk
alatt? Sündisznók éltek benne családi
életet. A panel erkélyén állva magamhoz
húztalak, te a légkondicionáló alumínium-
dobozába kapaszkodtál, míg halk
nyögéseidet elnyelte a szerkezet zúgása.
Ez most csak eszembe jutott, mikor leszálltam.”

(A zúgás (1) – részlet)

A kötet végére élesedik ki a kép – ekkor nevezi a megszólítottat „anyának”, amelyet több versen át erősen hangsúlyoz.

„Hosszú távra rendezkedtél be,
idővel belaktad ennek a magánynak
minden apró zugát, anya.”

  (A szinkronúszó magányossága – részlet)

A gyász feldolgozásához szükség van a gyászból való kilépésre. Závada Péter az összegyűjtött emlékdarabjait a látszólagos helyükre illesztette, majd távolabbról vizsgálta a képet. Ha továbbra is a képpel azonosult volna, egyazon szinten maradt volna azzal. Azonban szerzőnk önmagával szembeállította ezt, hogy leíró tükörként funkcionálhasson. Költőnk leírta könnyed ridegségbe öltöztetett látomásait és vállai fölött helyet hagyott az olvasónak, hogy kivegye részét a szívszövetbe tépő szembesülésből.

(Jelenkor Kiadó Kft., 2019)

Szabó Noémi

Kirakó

Tóth Krisztina: Pixel című kötetéről

Megcsalás, megbélyegzés, mélyszegénység, előítélet. Mind-mind olyan problémák, amelyek mindenkit érintenek. Tóth Krisztina lassan tízéves novelláskötetének szereplői is ezek közegében élik életüket. Nem fiktív szereplők drámáiról ír, hanem hétköznapi emberek hétköznapi gondjairól, akik rejtélyes módon kapcsolatban állnak egymással.
A novellák helyszíneiben is a mindennapok közegeit ismerjük fel: próbafülke, a metró ülései, kórházi folyosó, a bérelt lakások szobái, de visszaköszön a szerző művészetszeretete és kötődése a francia nyelvhez is, hiszen egyik fontos szereplője Jean-Philippe, aki tehetségesen rajzol és fotókiállítást tervez. Egy Literán megjelent interjúból tudjuk, hogy Tóth Krisztina képzőművésznek készült, elsajátította az üvegművességet, és francia tanulmányokat folytatott, sokat fordít. (Keresztury Tibor–Györe Gabriella, A dallamok alatt. Nagyvizit Tóth Krisztinánál, Litera, 2004. febr. 5.)
Kortárs szerzőink közül az élen jár abban, hogy az átlagos embert és traumáit állítja fókuszba. Ebben a kötetben új technikát alkalmaz, minden novella kerek történet, de az elrejtett szavak és keresztnevek segítségével mi magunk rakjuk ki, hogy egymáshoz tartoznak. Míg a Vonalkódban a lakóhely dominált, itt a kapcsolati szálak mozgatják a történeteket, ezek lehetnek szülő-gyerek, szerelmi viszonyok, de véletlen találkozások is. Olvasásuk közben a befogadó lelkébe belehasít a felismerés, hiszen ezek akár már meg is történhettek velünk. Az anya új párja nem szimpatikus a lány számára, és az érzés kölcsönös (Hatodik fejezet). Azonban később az anya története is szomorúvá válik, súlyos betegsége miatt nőiességének egy fontos ékétől kell megválnia (Tizenhatodik fejezet). Egy nőnek meg kell küzdenie férjével, aki a mama kicsi fia klasszikus példája (Huszonegyedik fejezet). Egy elvált férfi megtudja, hogy daganatos beteg, de azt nem, hogy már nem gyógyítható, hiszen a doktornő ezt eltitkolja, azonban viszonyt kezdenek egymással (Ötödik fejezet). Jean-Philippe és Jyran vonzódnak egymáshoz, de szerelmük véget ér, mert Jyran szülei hagyománytisztelők, fiuk végül elhagyja párját, hiszen „Utódokat kell nemzeni.” (Tizenkilencedik fejezet). Mit tesz akkor az ember, ha a férje elhagyja őt egy fiatalabb nő miatt, még azok után is, hogy gyermekeik vannak és a férfi anyját is élete utolsó éveiben gondozta? Itt éppen öngyilkos lesz (Huszonkettedik fejezet). Fontos kiemelni, hogy a drasztikus megoldással élő szereplők névtelenül vannak jelen. Ennek vajon mi lehet a célja? Talán az, hogy ne alakuljon ki velük érzelmi kötődése a befogadónak, de közben mégis empátiát érzünk irántuk, hiszen mi is tapasztalunk ilyen magánéleti válságokat, mégsem tesszük meg a legvégső lépést, mint az előbb említett fejezet felesége. A bordóra festett hajú tanárnő tragédiáját csak a róla szóló harmadik novellában tudjuk meg (Tizenötödik fejezet). Down-szindrómával született gyermekét örökbe adta, ezen a tettén egész életében vívódott, férjével ellentétben nem hajlandó újra gyermeket vállalni. Egy nehéz sorsú fiú halálát olvasva (Huszonhatodik fejezet) már csak egy kérdést teszünk fel: lehet még ennél is tragikusabb? Lehetne, de nem lesz. Szerzőnk ennyivel is eléri, hogy újra meg újra felismeréseket tegyünk. Igen, van a környezetünkben szinte minden szereplőre példa, a leginkább megdöbbentő, ha saját magunkra ismerünk.
A szerző stílusa letisztult, a lehető legegyszerűbb módon közli, amit közölni akar. Éleslátásáról árulkodik, hogy az adott novella szókincse éppen olyan, mint a szereplői: hol tudományos, hol trágár. A hétköznapokból kiragadott emberi sorsok is pont ilyen szélsőséges skálán mozognak. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Pixel egyszerre hat az érzelemre és az értelemre. Hat az érzelemre, hiszen bárkiben megláthatjuk saját magunkat, de hat az értelemre is, mert az olvasó feladata, hogy ki tudja-e rakni a pixelkockákat. Ennek nehézsége az adott szereplőtől függ. Van, akiről már az első novellában megtudjuk, mi az, aminek később is szerepe lesz. Akad viszont olyan is, akiről több részen keresztül csak nagyon keveset tudunk meg, de a végén ezek segítségével is el tudjuk helyezni a hatalmas, kapcsolatokból összeálló hálóban.
A kötettel való első találkozás után azt éreztem, hogy túl sok és túl nehéz. Túlzónak találtam a traumák és a depresszív hangulat folytonosságát. Mikor azonban ismét elővettem, néhány szövegben megtaláltam a pozitív oldalt is. Bár Misit azért viszi az apja a munkahelyére, mert az új párja nem szíveli, mégis jól érzik magukat együtt. A komor hangulatból a végére az válik fókusszá, hogy milyen jól kijön egymással apa és fia, mennyire jó párost alkotnak (Tizenegyedik fejezet). Az utolsó novellánál is jó volt látni, hogy a helyére került a kirakó utolsó kockája (Harmincadik fejezet). Felüdülés a humor megjelenése: bár egy keserű társkeresésről szól a szöveg (Tizenharmadik fejezet), a kerítőnőként is működő Klárika engedi egy kis időre fellélegezni és megkönnyebbülni az olvasót, oldja az egyre fokozatosabb feszültséget.
Tóth Krisztina könyvét, akármennyire szomorú, nagyon nehéz letenni. Hiába tűnik úgy, hogy szünetet kell tartani, olvastatja magát. Hajt a kíváncsiság, hogy vajon miről szól a következő pixel, vajon melyikhez kapcsolódik az eddigiek közül? Úgy gondolom, hogy a témák és az egyszerű stílus együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy egyre szélesedő a közönsége az írónőnek. Nem csupán ennek a kötetének, hanem a többi művének is. Sokan túlzásnak találhatják, de kimond egy fájdalmas igazságot. „Mindig a legrosszabb történet íródik jelenné, és ezt mindig csak utólag lehet látni.” (83.)
A Pixel megmutatja: nincs szükség természetfeletti hősökre és kalandokra a jó történetekhez. Bőven elég körülnéznünk és észrevennünk a mellettünk élőket. A ma emberének élete kalandos, de leginkább drámai, még akkor is, ha nem sejtjük. Ez a kötet az olvasás után is napokig foglalkoztat, megdöbbent. Ettől remekmű, hogy valódi hatása van.

(Budapest, Magvető, 2011)

Szabó Noémi a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán a Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet hallgatója.